Öngyilkosság

1333-ban a szamurájuralom első szakasza, a kamakurai sógunátus tragikus eseménnyel végződött. Mikor a felkelők betörtek a városba, és tűzbe borították a házakat, a sarokba szorított védők a Tósódzsi templom temetőjébe húzódtak vissza. Ott, hogy a fogságbaesés megaláztatásának rémétől megmeneküljenek, a sógun helytartója, valamennyi családtagja és 800 katonája elővették tőrüket, és egyikük a másik után ünnepélyesen öngyilkosságot követett el oly módon, hogy hasát felmetszette.
Minden szónál többet mond ez a szörnyűséges tömeges öngyilkosság arról a mélyreható változásról, mely a 150 éves szamurájuralom során a harcosok rendjének gondolkodásában és érzelmeiben végbement. A hagyományos szamurájerényekhez, a hűséghez, vakmerőséghez, egyenességhez valami új, félelmetes elem társult: olyan komor életidegenség, mely a tulajdon élet értékével szemben tökéletes közönnyel viseltetett, és azt a meggyőződést sugallta, hogy a személyes méltósághoz és dicsőséghez képest a harcos számára a halál "könnyű, mint a pehely", vagyis semmi jelentőséggel sem bírt.

A halálnak ez a teljes semmibevétele annyira rányomta bélyegét a busidóra, "a harcos útjá"-ra, hogy a tan egyik oktatója a következő híres és sokat idézett formulában összegezhette az új erkölcs lényegét: "busidó egyet jelent a halálra való állandó és eltökélt készenléttel. Ha válaszút elé kerülsz és döntened kell, ne habozz válaszd a halálba vezető utat". Gyakorlatilag ez annyit jelentett: bizonyos helyzetekben az öngyilkosság a szamuráj becsületbeli kötelességévé vált.

Ezeknek a helyzeteknek egyikét a kamakurai dráma ecsetelésekor már megismertük. Szégyenletes dolognak számított tehát, ha valaki vesztett csata után fogságba került, aminek az lett a következménye, hogy a legyőzöttek, kivált az előkelő szamurájok sokan önkezükkel vetettek véget életüknek. A tulajdon élet eldobásának másik indítéka abban a kötelezettségben keresendő, mely a harcosok számára az uruk iránti feltétlen engedelmességet írta elő. Sok szamuráj, kivált a leghűségesebbek ezen azt értették, hogy urukat a halálba is híven követniük kell. Ennek a gondolkodásmódnak a következményei a régi Japánban véres valósággá váltak: általánosan elterjedt, hogy ha egy előkelő szamuráj meghalt vagy elesett a csatában, kíséretének leghűségesebb tagjai is a halált választották. Ez a szenvedélyes halálvágy végül olyan méreteket öltött, hogy a bakufunak is közbe kellett avatkoznia, és ezt a rítust visszaélésnek bélyegezve megtiltotta.

Az öngyilkosság harmadik gyakori okát két egymásnak ellentmondó kötelezettség összeütközése szolgáltatta. A busidó tiszteletadásra vonatkozó parancsa megtiltotta a szamurájnak, hogy urának nyilvánosan ellentmondjon. Másrészt azonban afölött sem húnyhatott szemet, ha ura méltánytalanul vagy becstelenül cselekedett. Mit lehetett ilyen kilátástalannak tűnő helyzetben tenni? A szamuráj úgy oldotta fel ezt az ellentmondást, hogy látványos keretek között öngyilkosságot követett el. Ez hatott. A tiltakozásul elkövetett öngyilkosság ugyanis urát nyilvánosan megszégyenítette, ezáltal gyakran elérte, hogy jó útra térjen. A harcosok rendjének tagjai abban az esetben is az öngyilkosságot választották, ha kivégzés fenyegette őket. A hóhér bárdjától elszenvedett halálnál megalázóbbat egyetlen szamuráj sem tudott elképzelni. Ezért a halálra ítélt harcosoknak jogukban állt, hogy ünnepélyes ceremónia keretei között megöljék magukat. Az ilyen, elokelő tanúk szemeláttára vállalt halál a bűnök maradéktalan megbocsátásával járt, és az elítéltnek meghagyta azt, aminek megőrzéséért mindezt vállalta: a személyes becsületét.